A tegnapi lótás futás után ma elmentünk a Nyári Palotába. A reggel 10 kor indulunkból bőven fél 11 lett. Ameddig várakoztunk elfutottam megkérdezni mi van a fényképezőmmel, de azt mondta a bácsi, hogy menthetetlen, vennem kell egy újat. Felettébb boldog vagyok, mit ne mondjak. Mindegy, majd megkérdezem itthon is mit tudnak vele tenni. Fél 11 körül elindultunk.

Az első komoly buszozási élménye Pekingben. (már más buszont is utaztunk, de az nem volt ilyen emlékezetes) Felfedeztük, hogy Peking nem is áll olyan messze Budapesttől. Felszálltunk a 331-es járatra, s egyből a bkv érzés hatott át mindket. Tömeg mindenhol, bedugult körút érzése, bár ott pont nem jár busz, de a Dózsa György úton is gyakran van dugó, meg a Thökölyn. A fékezési stílus rendkívül emlékeztetett az 5-ös buszra, meg bármelyik bkv-ra. A kb 6 megállónyi utat lépésben tettük meg, majdnem egy óra alatt. Sebaj, a magyarok edzettek, s bírják a tömegközlekedés okozta idegkárosodást.

A komoly utazási sokk kiheverésére leültünk bekapni pár falatot. Utána bementünk a Nyári palotába. Ennyi embert egy helyen... Katasztrófálisan éreztem magam. Jani most nem vitt magával jelzőzászlót, így mindenki elkeveredett. Megbeszéltük kettőkor a kijáratnál. Oké, a gond ott kezdődött, hogy kb 3 kijárat volt, s az egész felért egy labirintussal.

A tó álomszép volt, a házak gyönyörűek, s egyedül sétálgattam a magyarokat elhagyva. Megpróbáltam kizárni a körülöttem lévő több ezer kínait, ami lássuk be nem egyszerű feladat. Próbálják karban tartani a helyet, de ezek nem több tízezer emberre vannak kitalálva. A festések néhol már kopottak, s az elején még látszik, hogy szépen vannak restaurálva a gerendák, de a végén már elég kopottak. Sajnos teljesen körbejárni nem volt időm, meg már éreztem a lábam is. A nyári palota egy hatalmas tó köré épült. (Képeket majd mutat Csan, nekem nincs) A lakórészlegtől a tóhoz érve kétfelé ágazik az út. Én a híd felé mentem, átmentem a kis szigetre, s megcsodáltam a kilátást. Utána visszagyalogoltam a lakókomplexumhoz, s útközben megcsodáltam egy kalligráfus bácsit, aki vízzel festett a betonra. A kalligráfia nem olyan elterjedt dolog, mint azt mi elképzeljük otthon. Főleg az idősebbek körében elterjedt a kalligráfia művészete. A mai fiatalaok inkább egy virtuális világban élnek. Ha lemegyünk a kisboltba tele van játékokhoz való kártyákkal, s veszik őket, mint a cukrot. Visszatérve a bácsira. Nekem tetszett, hogy élőben is látok betonra festő kínait. Sok ilyen képet láttam már, de ez volt az első, hogy élőben találkozom vele. Az ecsetet úgy oldotta meg, hogy egy belül üreges nyélre felszerelt egy fél literes üveget, tele vízzel, s valamilyen textil anyagból ecsetvéget formált a nyél másik végére. Igazából elképzelésem sincs mi lehetett az. Egy ideig tátott szájjal bámultam, ahogy fest a művész úr, s a koreaiakkal beszélgetett. Utána elindultam a másik oldaon. Ott is kóboroltam. Folyosón vezetett végig ott az út, s minden egyes keresztgerendára egy külön világot festettek. Utána kicsit az erdős részen kóboroltam, de arra nem maradt sok időm, mert vissza kellett érjek. Persze eltévedtem úgy ahogy illik, s 2 óra 5-10 között éretem oda, s sehol senkit nem találtam. Akkor kezdődjék a fedezzük fel Kínát térkép minden nélkül mozgalom, vagyis jussunk haza a koliba. Szerencsére kisebb nagyobb eltévedések után megtaláltam a buszmegállót, ettem pár falatot a helyi utcai ételárusnál. Az egyiket elküldtem a csudába. 6 yuant akart kérni egy fél tenyérni valamiért. Nálunk egy nagy hússal töltött lepény kerül 5-be, nem pedig egy hajtogatott rétesszerű valami. Leültem elfogyasztani az ebédem, s közben halgattam az ősz hajú középkorú kínai úriember gitározását. Felettébb élveztem. Gondolkodtam, hogy a következő busszal megyek haza, s inkább még hallgatom kicsit, de ritkán jártak a buszok és éreztem a lábam hisztizését, hogy kislány ez így nekem nem tetszik. A buszon megkérdeztem jó felé megyek-e. Igazán büszke vagyok, hogy már egész jól kommunikálnok. (legalábbis kérdezni már tudok, s megértem ha helyeselnek... ha visszaklérdeznek, vagy bonyolultan válaszolnak, akkor már csak mosolyogni tudok és bólogatni, hogy persze persze). Útközben szóltam egy kínainak, hogy a táskája tárva nyitva, s kilóg a pénztárcája és a telefonja, ami nem vicces.

Nagy fáradalmak közepedte hazaértem. Letusoltam és lejöttem. Nem tudom meséltem-e már a profi ajtónkról, de most megteszem. Imádott csipkártyás rendszer van. Van egy kulcsod, ami nyitja az ajtót, de ha nem figyelsz kimész valamiért egy pillanatra, s becsukódik mögötted az ajtó, akkor nem tudsz visszajutni. Ó igen... Ma ülök lent a büfében, tanulok az asztalnál, erre eszembe jut, hogy hol a kulcs?? Vagy elhagytam a koliban, vagy fent hagytam. Megindult a hercehurca, hogy most mi van. Körbekérdeztünk mindenhol, végül beengedtek a szobámba, s megtaláltam az ágyamra rakva. Elmondani nem tudom, hogy mennyire szokatlan. Nálunk minden zárral működik, vagy ha nem is, van valamihez kulcs, s arra ezt felrakjuk. Itt semmi kulcsunk nincs, csak ez a borzalom. Mikor kimész a szobából nem kell bezárd, így nincs meg az ellenőrző mozdulat, hogy igen, bezártam, akkor nálam van. Lényeg a lényeg, hogy meglett. A nagy izgalomra átugrottam szomszédolni pár emelettel lentebb. Este mos